Világosságra vágyunk- Böjti áhítat

A sokaság megkérdezte tőle: Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökre megmarad: akkor hogyan mondhatod, hogy fel kell emeltetnie az Emberfiának? Ki ez az Emberfia? Jézus ezt mondta nekik: Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek! Ezeket mondta Jézus, majd elment és elrejtőzött előlük. (Jn. 12,34-36)

Kedves testvérek!

A mostani helyzetben sokak szerint az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, mikor és hogyan lesz vége. Sötétben tapogatózunk.

Nem tudjuk, hogy mikor lesz meg a vakcina, nem tudjuk, hogy mikor és hogyan oldódnak fel a tilalmak, mikor nyitnak ki egyes megszokott üzletek, mikor lesz újra kézfertőtlenítő a drogériákban, mikor és hogyan fognak menni a tömegközlekedés eddig bevált eszközei.

Nem tudjuk: sötétben tapogatózunk. Hírek és álhírek szennyezik gondolatainkat, és takarják el a szemünket. Nem mintha olyannyira nehéz dolgunk lenne, hiszen csak a szobánkban kel ülnünk, és várnunk, de mégis, azt érezzük, hogy sötétben tapogatózunk, és mindenki így érez valahol.

Mi lesz a távoli családtagokkal? Látjuk-e még egymást ezután? Érezzük, hogy milyen jó is volt még akkor, amikor olyan természetes volt, hogy átmegyünk egymáshoz. Amikor országokon, sőt kontinenseken repülhettünk át, és nem kellett eltakarni az arcunkat senki elől, hanem nyíltan mehettünk, kezet lehetett fogni a barátainkkal, és meg lehetett ölelni a nagymamát.

Akkor, amikor még megélhettük, és ilyen módon, gesztusainkkal is kimutathattuk a szeretetünket. Most viszont mást látunk.

Most sötétben tapogatózunk. Kimondjuk egymásnak a biztató szavakat, kinyilvánítjuk a szeretetünket, és a féltésünket, de már nem fogunk kezet, nem érintjük meg a másikat, inkább elhúzódunk. Pedig most van szükség arra, hogy még jobban szeressük egymást, és imádkozzunk egymásért.

Most emlékezni kell arra, amikor még kimehettünk a fényre, és nem kellett félni akkor, ha valaki elköhinti magát mellettünk. Mondhattuk a tüsszentőnek, hogy egészségedre, és aztán mosolyogva mehettünk tovább. Most kel emlékezni arra, hogy milyen ez a szeretet, és a harmónia.

Mert amikor sötétben tapogatózunk, kell valaki, vagy valami, amibe mégis kapaszkodhatunk. Kell a segítség, mert emberek vagyunk.

Ahogyan Jézus korában is kellett. Ő is azt mondta a sokaságnak, hogy örüljenek addig, amíg velük van. Amíg mellettük áll a Világ Világossága, ő maga. Mert akkor, amikor keresztre feszítik majd, akkor egyedül lesznek. Akkor be fognak zárkózni. És ismerve a történetet, nem is mennek ki onnan, amíg maga a feltámadott Úr nem lép be a bezárt ajtón, hogy megmutassa a sebeit, és biztassa őket.

Most, házi karanténokban, félve a veszélytől, aggódva az idősekért, és a megbetegedett testvéreinkért, mi is átélhetjük ezt. Átélhetjük esti imáinkban, amikor a betegekért, és a kutató orvosokért imádkozunk. Jézus most is ott lehet velünk, a zárt ajtók mögött, a maszkba rejtett arcok mögött.

Velünk van, mert ő, a Világosság, mindig velünk van. És ha vele járunk, vagy maradunk az otthonainkban, akkor világosságban vagyunk. Akkor megélhetjük a szeretetet most is, távolban is.

Ámen!