Mégsem? - Böjti áhítat

„Noha [Jézus] ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne…” (Jn 12, 37)

Még tavaly történt, hogy amerikai turisták jártak az angol királynő birtokán, Skóciában. Persze, arra nem számítottak, hogy az éppen „átlagos” öltözetű királynővel is összefutnak. Amint meglátták az egyszerű fejkendőt viselő idősödő asszonyt, rögtön meg is kérdezték, hogy vajon találkozott-e már II. Erzsébettel, és ha igen, milyennek találja a királynőt?

Persze, az ilyen történetek hallva, mosolyoghatunk. Hiszen, hogy lehet, hogy nem ismerték fel az arcot, amelyet annyiszor láthatunk? Az arcot, amely bankjegyekről, bélyegekről és megannyi képről néz vissza ránk… Le is zárjuk a történetet magunkban azzal, hogy mi ilyen helyzetbe sosem kerülnénk: a mi ítélőképességünk, helyzetfelismerésünk ennél azért sokkal jobb.

Amikor az evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus ennyi jelt tett, de mégsem hittek benne, akkor szintén ez az érzés keríthet minket hatalmába: Ember! Nem látod?! Hát miért nem hiszel?!
És háboroghatunk ezen, de a kérdések is gyűlhetnek: Hiszen mi mindig felismerjük a jeleket és felismerjük a csodákat? Felismerjük Krisztus arcát, ha itt van előttünk? Mi „tudunk” hinni?

Ezekben a nehéz hetekben is láthatjuk Krisztus arcát kirajzolódni a másik emberen, Testvéreinken. Azokon is, akiket Urunk vezet arra, hogy értünk végezzék munkájukat és azokon is, akiken nekünk kell segíteni valamilyen módon.
Még ezekben a nehéz időkben is találkozhatunk Jézus csodáival. Úton-útfélen belebotlunk. Az egymásért mondott imákban, az egymást segítő kezekben. Krisztus csodát tesz közöttünk ma is, amikor a rosszat jóra akarja fordítani bennünk és általunk. Ott van velünk szobánk magányában. Velünk van félelmeink közepette. Velünk van, és általunk akar szólni, hogy mások szenvedését is enyhítse. Az Ő arca rajzolódik ki életünkben, és ha keressük, felismerhetjük Őt, hogy ne menjünk el hitetlenül, vakon e csoda mellett.

Jézus csodát tesz ma is. Benned, bennem, bennünk. Te hiszel ebben?

Ámen