Az üresség- Böjti áhítat

"Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához." (Jn 13,1)

Kiürültek templomaink. Már nem találkozunk egymással. A gyülekezeti alkalmak eltűnőben. És éppen böjtben? Mikor annyi mindenre készültünk? (Kérdezzük önmagunktól is bánkódva.) Keressük a lehetőséget arra, hogy valamelyest betöltsük ezt a keletkező űrt. Az űrt, amelyet a böjti lelkületünk hagyott maga után. Hiszen hol vannak már megszokott (!) böjti alkalmaink, melyekre eljárhatnánk? Hol van a gyülekezeti közösség, amellyel személyesen találkozhatunk? A találkozások, a beszélgetések, a tervezések...

Most minden feszültebb, komorabb, bizonytalanabb. Elhalkul körülöttünk minden. Csak az üres falakat láthatjuk. S persze egymást is, szigorúan a távolból (jó esetben a képernyőn keresztül).

A szokásaink, megszokásaink helyett most utunk mélyebbre vezet. Új ajtókat fedezhetünk fel egymás felé. Krisztus hívása most különlegesen szól övéihez.

Hiszen az üres templomban, a csendben mégis ott van Valaki, aki most is szól hozzánk. Ő mégis betölti az ürességet...

Reményik Sándor:
Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.