Egyszer vendégségben voltam egy fiatal családnál...

Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. (Róm 14,9)

Egyszer vendégségben voltam egy fiatal családnál. Olyan két-három éves kislányuk is ott volt, és éppen tipegni próbált előttünk, miközben mi beszélgettünk. Mindenki nagyobb volt, mint ő, és ezért csak a lábainkat láthatta, ahogy hol mászott, hol pedig fel-felállt, és akart menni tovább.

Én figyeltem a kislányt, és a körülötte álló nagyobbakat, felnőtteket. Egyszer felém fordult, és nyújtotta a karját, hogy felvegyem. Aztán hirtelen megállt, látni lehetett, hogy megdermed a gyerek, megáll a mozdulattal, és elpityeredik szegény. Akkor szólta az apukája, aki ott állt velem szemben, és a kislány felé fordult, hirtelen minden rendbejött, és az apuka felvette őt. Lenyúlt érte, és felvette.

Ez a kép jut eszembe erről az igeversről. Az apuka, ahogy lenyúl a kislánya felé, aki ijedten fordult el az idegen embertől, vagyis tőlem. A biztonságot jelentő kéz, aki megvédi a veszélyesnek vélt körülménytől, vagyis attól, hogy nem találja az apukáját.

Bár természetesen nem volt veszélyben, mert nem bántottam volna a gyereket, de ő mégis megijedt, és mégis meg kellett nyugtatni, le kellett nyúlni érte, és felvenni.

Ugyanígy élünk mi is, mint ez a kisgyermek. Mi is megijedünk az életünk körülményeitől. Annyiféle dologtól. Pedig lehet, hogy nem is vagyunk olyan nagy bajban, lehet, hogy csak a mi képzeletünkben létezik a veszély, de mégis. És akkor Isten lenyúl hozzánk. És megnyugodhatunk.

A legnagyobb veszély, a halál sem választhat el ettől. Mert Krisztus, a közénk jövő, minket megváltó Isten meghalt a kereszten. A halottaknak is utána ment, utánuk nyúlt, hogy ők se maradjanak egyedül.

Ez a vigasz minden helyzetben, minden körülményben. Hogy nem lehetünk olyan mélyen, hogy Isten ne nyúlna utánunk. Még a halál mélysége sem olyan nagy, hogy elvegye tőlünk a biztonságot adó kezet.
Ámen.

Sinkó Gábor Vilmos